Amikor a félelem elszorítja a szívedet!

Ez most nagyon személyes lesz, és nem igazán fog beleilleni a blog egész stílusába, de le kell írnom, mert a félelem teljes mértékig összeszorítja a testemet. És talán, ha leírom, ez a pánik egyre kisebb lesz és magam is felfogom, hogy a probléma kisebb, mint ahogy én megéltem. Maga a történet annyi, hogy apa elájult ma a Blahán. Tudom, ez 1000 és 1 emberrel megtörténik naponta. De nem a mi családunkban. És kifejezetten nem vele. Vagy anyával. Mert egyszerűen én ezt nem tudom kezelni. Mert ilyenkor minden lepereg előttem, mert jobban féltem őket, mint saját magamat. Mert irreálisan pánikolok attól, hogy mi lesz, ha egyszer nem lesznek velem. Most gondolhatjátok azt, hogy ennek oka az, hogy képtelen vagyok felnőni. Ami igaz is lehetne, ha nem 2800 km választana el minket nap mint nap egymástól. De elválaszt, és az életem minden területét elég jól tudom kezelni és uralni. Komolyan. Mégis irreális mértékig aggódom értük, féltem őket és ha rajtam múlna, akkor szivacsba tenném őket, nehogy valami bajuk essen. 

Mert képtelen lennék nélkülük tovább létezni. Persze, most jöhetnek az okosok, hogy biztos, hogy megoldanám. Igen, megoldanám. De szívem egy része örökre jegelve lenne, mert ők a legfőbb támaszaim. A bizalmasaim. Nem is tudom ezt igazán jól megfogalmazni, mert nekem ők jelentenek mindent. Soha nem volt nagy családunk, mert a madagaszkári rokonaimhoz nem kötődöm semennyire, így az a kis, szoros összetartó család, akit anno még nagyi, papó, anya és apa alkotott volt az én bázisom. Nekik köszönhetek mindent, ami én vagyok, és amit elértem az életben. A makacsságomat, a konokságomat, hogy egy cél érdekében a tűzön is átmegyek, a lojalitásomat, a munkabírásomat, a szabadságvágyamat, az érzékeny lelkemet, a humoromat, agyamat és mindent. Olyan vagyok, mintha kettőjükből gyúrtak volna össze egy mini klónt. 


 Igen, ez vagyok én, a legnagyobb hibáimmal és legjobb tulajdonságaimmal együtt. Én, akit egy hatalmas védőpáncél borított miattuk és általuk egészen addig, amíg papó egy januári napon agyvérzést nem kapott. Akkor a páncélon repedés keletkezett, ami csak egyre nagyobb lett akkor, amikor február 8-án egy nagyon szomorú napon eltávozott közülünk. De a páncél még tartott engem erősen, mert ott maradt nekem 3 szuperhős, aki vigyázott rám, és körülölelt a szeretetével. De mint kiderült nagyi páncélja is csúnya sebet kapott papó távozásával, és így már sérülten nem tudott megbirkózni a rákkal, és sajnos 2010 januárjában őt is el kellett engednünk. És az én páncélomon nagyon sok lett hirtelen a repedés. És most elég sok ideig nem szeretném, ha a páncélt már több támadás érné. Mert az eddigiekből sem épült fel. Mert még próbálja kiheverni azt, hogy sem az én csodanagyim, sem az öregharcos nagyapám nincs többé, hogy a család 4 fője kettőre csökkent. És ilyenkor jön a legkisebb disszonanciára is a pánik. Tudom, hogy irreális és túlzott a félelmem, de nem tudok vele mit tenni. Egyszerűen most ez van, majd valahogy megbirkózom vele, ha tudok. 

Apa és Anya nélkül minden olyan lehetetlennek tűnik. Mert Apától nyerem az erőmet, a tudatosságomat, a céljaimat és eltökéltségemet. Mert ő a legnagyobb szövetségesem, mégis a legtöbb harcom vele van. Mert egyszerűen szeretnék neki mindenben megfelelni, mert ő annyi mindent tud és annyira büszke vagyok rá. Csak, hát az a fránya konokság, amit tőle örököltem, főleg a vele való kommunikációkban nem segít nekem. De minden vitánktól, eszmecserénktől több leszek, sokat tanulok belőle magamról és a világról. Szóval lehetetlen, hogy ő ne legyen velem, hogy bármi baja is essék, mert ő a háttérországom, akit nagyon szeretek és mindig számíthatok rá. És persze ott van az én csupaszív Anyukám. Akiről szerintem elég, ha csak annyit írok, hogy a legnaívabb és legjobb szívű ember, akivel valaha találkoztam. Akinek akkora lelke és erkölcsi tartása van, mint senki másnak, akit ismerek. Aki képes még a legrosszabb emberekből is a legjobbat kihozni, és aki olyan szeretettel tűri a lányának és a férjének a hóbortjait. És aki a legnagyobb kritikusom. Elég három szó és máris a plafonra tudja hozni az agyamat. De ezt is szeretem benne. Meg azt, hogy minden hülyeségemet képes meghallgatni, még az igazán nagy baromságokat is. Ő a hétköznapjaim hőse, akit nagyon szeretek. 

Nem akarok belegondolni, hogy mi lesz, ha ez már nem így lesz. Mert nem tudok. Mert a szeretet feléjük és Zs. felé annyira nagy, hogy pánikolok már a gondolattól is. De most, hogy leírtam, jobb egy kicsit. De attól még őket fogom - lehet, hogy irreálisan, más agyára menően - a legjobban félteni az életben. Mert nekem csak ők vannak és számítanak igazán!

D.

Cipruson Dorka

Örülök, hogy elolvastad ezt a bejegyzésemet. Ha kérdésed vagy kérésed van, akkor írj nekem emait a dorkacipruson@gmail.com emailcímre vagy küldj üzenetet a Kozmopolita Facebook oldalán keresztül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése